Második nap - Stage 2

Laza 10 óra alvás után enyhe fenékfájásra és zajra ébredtem, amit feltehetőleg a humanoidok csináltak. Én feküdtem le legkorábban, és én keltem legkésőbb. Mondjuk erre számítottam. Kiemelkedően magas alvásigényem van alapjáraton is. Elmentünk vásárolni, vmi kajaszerűséget, elkészítettünk a tápot az útra, és 11 körül már indultunk is. Vhogy minden nap sikerült a legnagyobb melegben elindulni. Az első km után Marci megjegyezte, hogy jólvan, már csak 80* ennyi és jók vagyunk. Én mentem elől, de a szembeszél miatt elment a kedvem a nagyobb erőkifejtéstől. Tominak eléggé idióta csengője van. A rendőrszirénától kezdve a riasztón át mindenféle hülye effektet ki tud adni. Egy ilyennel jelezte, hogy itt van mögöttem. Csöppet megijedtem... Azt mondta, hogy kezd lassulni az élmezőny, és elhúzott. Hát igen, mint mondtam, én szembeszéllel nem szeretek erőlködni. Valahogy éreztem, hogy azért sietnek ennyire előre Ádámmal, hogy sörözzenek egyet. Mi is megálltunk egy picit inni (már több mint 10 km-t tekertünk...). A balatoni bringakörút táblázása nem valami profi. Időnként találós kérdésnek szánták sztem, hogy merre kell(ene) menni. Továbbá nagyon viccesnek gondolják azt, hogy leküldenek néhány100m erejéig a partra az emberek közé, aztán vissza a főút mellé a betoncsíkra. Ezzel nem is lenne baj, csak annyi, hogy a főút általában magasabban van. Minden településnél föl-le tekerni nem biztos, hogy jó móka.
Mellesleg azért mentünk ebbe az irányba, mert a Ny-i szél a legvalószínűbb. És akkor már inkább a déliparton legyen szembeszél, mint az északin. A déliparton teljesen jól tartotta magát az elmélet, mert szinte végig az volt. Keszthely utén viszont nem annyira akart megfordulni a szél. Marci szerint mi metünk rossz irányba, nem a szél fújt rosszul:D de szerencsére aztán rendeződtek a dolgok. Mondjuk Keszthelynél kis csapatunk kettészakadt. Mi Marcival elkeveredtünk valahova a városba, Tomiék meg mentek tovább a "jó" úton. Igazából a kereszteződésnél smemi tábla nem volt, hogy merre kéne menni. Mi rosszul tippeltünk. Ebből az dült ki, hogy mivel ők már a következő településnél voltak, amikor mi a keszthelyi teszkónál, akkor visszaráncigáltuk őket telefonon. Itt vészeltük át hideg üdítőkkel felszerelkezve a nap legmelegebb óráját. Innentől egész emberi bicikliutak voltak ...egy ideig... aztán ki lettünk rakva a főút mellé. Ehhez meg kellett mászni egy kisebb emelkedőt. Nekem olyan érzés volt, mintha térdig érő homokba mennék leengedett hátsó kerékkel, és egy amerikai focicsapat tiszta erőből húzna visszafelé. (ezen a hasonlaton sokáig gondolkodtam) Továbbá a teszkóban sikerült vmi egészen undorító ízű innivalót vásárolni, amit csak most ízleltem meg. Ez volt a hab a tortán.
Szépen lassan kilukadtunk a Badacsony lábánál. Tomi és Ádám elmentek Badacsonyt mászni, mi meg Marcival lementünk a főútra. Az első macskaköves emelkedő nem volt túl biztató, ezért is döntöttünk így. A 71es úton néhány autós ránkdudált, hogy ezt hogy képzeljük, de azt kell mondjam, hogy ha nincs tiltótábla, nincs bicikliút a főút mellett, akkor nem vagyunk kötelesek bicikliutat keresni... Enyhe emelkedőkkel tarkított útonmentünk, aztán amikor feltűnt a bicikliút, letértünk, nehogy szegény autósokat további sztessznek tegyük ki. Már baromijól esett volna egy fürdőzés, de már közel voltunk, és nem akartunk megállni. Ja és Tomiékról azóta se volt hírünk. Marci felhívta őket, és állítólag már Zánkánál voltak. Mai napig nem tudom, hova sikerült elkeveredniük, de gondolom a fantasztikus táblázásnak is köszönhető. Tomival már nem is találkoztunk, mert haza kellett mennie dolgozni. Közben Ádám is felvetette, hogy ő sem jön a szállásra, hanem hazamegy. Ez csak azért vlt gázos, mert 4 helyre volt foglalva a szállás. A ház, ahova mentünk, természetesen Révfülöp túlsó végén volt. Tudtuk, hogy Füredi út 44. Lelkesen néztük a számozást, de 33 után egyszercsak 128 jött, aztán meg 138. Én a szívemhez kaptam, de aztán megnyugodtam, amikor szépen ment tovább 40nél, és aztán persze 44 is jött. Még egy gyorstelefon Ádámnak, hogy akkor most mivan... Nem marad. A nénike pont ekkor jött vissza a strandról. Mázli, hogy nem érkeztünk hamarabb. Megmutatta, hogy mi hol van, meg azt is, hogy hol a strand. Lementünk a partra és megpróbáltunk belemászni a vízbe. A baj csak az volt, hogy óriás köveken kellett átmászni, és az első 10 m-en legalább focilabda nagyságú kövek voltak eléggé extrém elrendezésben. Na itt átjutni már önmagában kihívás volt. Azt mondtam már, hogy rohadtnagy szél volt, és mégnagyobb hullámok? Igen, szóval érdekes volt, de valahogy cask bejutottunk. Néztük a tömérdek vitorlást, majd egy szűk óra múlva megpróbáltunk átvergődni a köveken. Amikor kiléptünk, Marci egy harcisebet vélt felfedezni egyik lábujján. Nem volt nagy, de vérzett rendesen. Ennek ellenére életben maradt.
Amikor hazaértünk, a boltok iránt érdeklődtünk... volna, ha nem jön egy telefon vmi ismeretlen számról. Abból, ahogy Marci beszélt, éreztem, h ez Ádám lesz ("mivan te idióta"). Mégis marad Révfülöpön... Marci elszaladt érte biciklivel. Nem tudom, hogy a nálam tárolt üres sörösdobozok motiválták ennyire, hogy ne menjen haza, vagy nem akarta hagyni kárbaveszni azt a 2000 Ftot, amit a szállásra kell kifizetnie.
Elugrottunk a közeli cba-ba. Kiláncoltuk a bicikliket. 8:01kor benyitottunk, és egy bácsika finoman szólva kirúgdosott, mondván, hogy zárva vannak. Ez rendkívül jó üzletpolitika, de ez legyen az ő baja. Kerestünk másik boltot, és ott még ki is szolgáltak (micsoda funkciók). Konzerves lecsót nézegettünk, aztán arra jutottunk, hogy inkább csinálunk lecsót. Az olcsóbb is, jobb is, finomabb is. Tojásos lecsó+rizs sült ki ebből (de inkább főtt). Egész ehető volt, és még holnapra is maradt egy pici. Vacsora közben az asztalon lévő tömérdek mennyiségű blikk, bors és egyéb színvonalas lap ragadta meg figyelmünket. Nevetni mindenképp jó volt rajta.
Ma este is kártyázással próbálkoztunk. De mivel csak magyar kártya volt, ezért ultizni szerettek volna. Amit én nem ismertem. Próbálkoztak a megtanításával, de megint kidőltem, és elmentem aludni.